Csontos Lia: 10 év a ritmus bűvöletében

Lia: A legelső órám az egyik legkedvesebb emlékem, hiszen az életem legjobb fejezete kezdött el azon a napon. Az összes táncos kedves és segítőkész volt. Amikor elkezdődött a tánc, én még mindig anyukám ölében ültem félénken, apukám pedig biztatott, hogy táncoljak én is. Ők ketten vittek táncra, amit minden nap megköszönök, hiszen egy olyan közösségbe kerültem, ahol már az első órától kezdve mindig boldog voltam.

Lia: A tánccal ki tudom fejezni az érzéseimet. Sokszor csak akkor táncoltam, amikor órákon voltam, aztán otthon is elkezdtem. Amikor táncoltam, mindig éreztem a mellkasomban egy érzést, amit sosem tudtam megmondani, hogy mi, egészen addig, amíg nem vettem észre, hogy múlik az idő, és én már évek óta járok. Eleinte mindenki azt hitte, hogy hamar abbahagyom, hiszen nagyon sokat sírtam, viszont amikor már négy éve jártam, és mindig arról beszéltem, hogy szeretném megszerezni az öt éves díjat, akkor már mindenki tudta, hogy nekem szenvedélyem a tánc. Én is akkor éreztem, hogy a hobbiból egy olyan szenvedély lett, amit nem tudnék abbahagyni.

Lia: A Flawless korszak nemrég kezdődött, de ha erre gondolok, mindig jó emlékek töltenek el. Ha arra gondolok, hogy „azta, már a Flawlessbe járok”, eszembe jut, honnan kezdtem: kis négyéves Future táncos voltam, aki azt sem tudta, melyik a bal meg a jobb, most pedig már a Flawless csoport egyik büszke tagja vagyok. Mindegyik korszak lehetne a legkedvesebb különböző okokból, viszont nekem a Flawless az, ami a legboldogabb korszakom.

Lia: A kedvenc fellépéseim mindig a tábor utániak, hiszen akkor olyan táncokkal is fellépünk, amelyeknek egy-egy története van a táborról, amelyek emlékekkel vannak tele. Minden egyes lépés arra emlékeztet minket, hogy mennyit nevettünk, izzadtunk és gyakoroltunk azért, hogy tökéletes legyen. Ahhoz, hogy egy tánc tökéletes legyen, az emléknek is jónak kell lennie, sok nevetéssel, gyakorlással és élvezettel együtt.

Lia: A #Retro az a fellépés, ami örökre a kedvencem marad, hisz az volt az első színházi fellépés, ahol nekem is volt szövegem. Eleinte nagyon féltem, hogy esetleg valamit elrontok, de mindig eszembe jutott, hogy mindenki bízik bennem és tudja, hogy menni fog. Magammal is sikerült elhitetnem, hogy meg tudom csinálni. Az a színházi fellépés mutatta meg, hogy én is képes vagyok rá – arra, amire a nagyok.

Lia: Penny Lane volt az a szerep, amivel azonosultam. Mindig volt egy magabiztos megszólalása – hogyne lett volna?! Hiszen ő volt a legjobb csapat egyik tagja. Penny mindig tudta, mit kell mondani és tenni, hogy tudják: „Én vagyok az elbűvölő Penny Lane, aki hibátlan”. Penny egy olyan szerep volt, aki tökéletesen illett a mostani énemhez.

Lia: Természetesen miről másról beszélnék, ha nem a legendás Táncban Sztárról, ahol bárki lehet bármi. A karaoke est, ahol lányokból igazi macsó férfiak lesznek, a fiúkból pedig gyönyörű nők, és ráadásul még a hangjukat is hallhatjuk. A kedvenc előadásom a „Call Me Maybe” volt. Mindenki énekelte, és ott is egy fiúból lett Carly Rae Jepsen kicsit fiúsabb változata.

Lia: „eNGésnek” lenni felemelő érzés, hiszen egy olyan közösségben vagy, ahol nemcsak társaknak, hanem barátoknak is tekinted a többieket, és tudod, hogy ők is téged. A csapat számomra: hibátlan, család, kitartó.

Lia: A tánc nagyon sok önbizalmat adott nekem. A sikerélmény, a dicséretek mind egy plusz erő, ami arra biztat, hogy csináljam és meg ne álljak.

Lia: Az én kedvencem a Vogue. A feszes kéztartások és a pózok azok, amik a legközelebb állnak hozzám.

Lia: Akkor még Future táncos voltam. Amikor megláttam a díjat, sírni tudtam volna, hiszen engem választottak az Év Tehetségének, ami megtisztelő volt. Mindenki látta rajtam, hogy egyszer én is szeretnék olyan lenni, akire felnéznek. Az elismerés egy löketet adott nekem minden napra, hogy csináljam tovább és soha ne adjam fel.

Lia: A kezdet mindig nehéz, viszont soha ne add fel. A csapat mindig befogadó, és még egy fő a családba mindig kell.